karika: 18+

a faszomért kell örökösen cinkelni a másikat! ha a rosszindulat fájna a fél ország üvöltene! az is faszság, hogy nem lehet elküldeni mindenkit a bús picsába!

nem tudom mitől vagyok ennyire kikészülve, de hetek, talán már hónapok óta nő bennem a feszültség.
talán a munka, a bizonytalanság, hogy mi lesz jövőre.
talán az, hogy gyakorlatilag kettesben maradtunk kisebbikkel. bár nagyobbik nem sokat időzött velem, akkor is másmilyen volt a ház, mikor ő is otthon volt. még ha ritkán is szánt rám időt, az akkor is gyakoribb volt mint most, hogy alig jön haza. nekem meg gyakorlatilag az egyetlen otthoni felnőtt kapcsolatom volt.
talán kisebbik felvételije, amire alig készül és ha így folytatja, akkor semmi értelme az egésznek.
talán mindezek együttvéve. és talán ha ez nem lenne, akkor egy szombati találkozás nyomán nem kavarodik fel bennem egy régi érzés, aminek folyományaként tegnap oda jutottam, hogy a monitoron egy képpel néztem farkasszemet és próbáltam elhitetni magammal, hogy az a szorítás belül, az nincs is.

spontán

talán ez hiányzik a netes ismerkedésből, ez a spontaneitás és ez az izgalom.

az összeakadó tekintetek a buszon, a visszanézések, hogy tényleg engem néz-e? az izgalom és a zavar, hogy akkor én most hova nézzek? a terv, amit pár megálló alatt kovácsol az ember, a visszapillantással összekoreografált leszállás, aztán az első két lépés, amíg még lesed, hogy leszállt-e utánad? két lépés, aztán megvonod a vállad, zsebre teszed a kezed és már csak arra figyelsz, hogy mikor kapsz zöldet. átmész, lassítasz, mert újra piros állja utad és őszintén meglepődsz, mikor mégis megpillantod őt a járda szélén, amint megáll a pirosnál és téged néz. a mosoly ennél a pontnál tovább vissza nem tartható, szinte ránevetsz, majd bebújsz a prémes gallérod mögé, elindulsz, mert közben zöld lett, de már tudod, hogy nincs menekvés, meg fog szólítani.
szia, ne haragudj, hogy megszólítlak, bemutatkozhatom? mindenképp! ... .... és esetleg megadnád a számod, fel is hívhatlak majd? merre mész? elkísérhetlek? meg, erre, el. de ha van nem szaladsz sehova, akkor akár most is beszélgethetünk kicsit.

így történt, hogy fél5kor elkezdték felpakolni a foteleket körülöttünk a Dürerben. Így történt, hogy klasszikus módon végigcsókolóztuk az éjszakát. természetesen cseréltünk telefonszámot is.

ez volt a szép rész. az izgalmas, a varázslatos, ami a netes találkozásokban valahogy nincs benne. a többi a hétköznap, a történet folytatása szempontjából már a kezdet helyszíne mellékes.

a fiú csóró. nem kicsit, nagyon. a pénztárcája kiesett az autómban, üres, de záloglevél van benne, 1.400 forintról. és most, hogy nem hív két érzés váltogatja magát bennem: a sajnálat, mert tetszett nekem, és a jobb is, hogy nem hív érzés, mert fényévekre vannak körülményeink egymástól. pedig tényleg tetszett nekem a fiú. a pénztárcát és a benne lévő papírt pedig vissza kell juttatnom, hátha ki akarná még váltani azt az ezüst láncot.

még van munkám - remélem sokáig! -, kinevezést nem, de dicséretet és köszönetet kaptam. remélem ez pár hónapra elég lesz.

nappali üzemmód

nem megy nekem ez az átállás

csütörtök is törölve...........

egy poszt nyomán

persze mindezt csak a magam nevében írhatom:

nem, nem írtalak le, csak éppen nekem azt mutatja az élet, hogy vagy magad oldod meg a dolgaidat, vagy senki! és ha te leírtnak mondod magad, akkor én mit mondjak, aki soha nem voltam feliratkozva? az én mutatványom keményen egy bohócon nyugszik évek óta és nem várható, nem hogy artista, de még egy kiöregedett léggömb árus sem a gárdába.

ha pedig fel is tűnik valaki, akkor is az a biztos, amit te csinálsz, amit te nyújtasz, amid neked van. a másik segíthet, ha akar. de a gyereknek - akármilyen nagy is - a biztonságot te adod.

te a szerencsések közé tartozol, aki számíthatott és számíthat is a gyerek apjára. igen, számíthat rá. minden linkségével együtt. és ha valahogy sikerülne neki egyenesbe hoznia magát, akkor számíthatsz is rá majd a továbbiakban is.

de mi van, ha nem sikerül? tényleg rábíznád vakon a gyerek sorsát?

igen, lehet, hogy ódivatú vagyok, de szerintem gondoskodnunk kell gyerekeinkről.
meg szüleinkről is.
hogy aztán majd gyerekeink gondoskodjanak rólunk és az unokáinkról is. és így tovább.

legszívesebben én is elfutnék ez elől a felelősség elől, ha belegondolok mindig rámtör a rettegés és az előttem álló hétre gondolva pánik öntene el, ha hagynám. de inkább vörösbort iszom és nem gondolkodom.
na de visszatérve rád: ahhoz, hogy elindulj a saját utadon nem kell mindenedet beleölnöd. mi lenne, ha egy millát csípnél le? ha az elveszik - mert ezzel muszáj számolni!!! - akkor sincs vége a világnak. vmi okos embertől hallottam, olvastam egyszer, hogy vállalkozni abból a pénzből kell, amit ha elvesztünk még túléljük. mert ha túléled, akkor újra tudod kezdeni.

nekem sokszor jutott eszembe, hogy mi lesz, ha egyszer kiderül, hogy valami gyógyíthatatlan bajom van. erre, tekintettel a családomra, sajnos nem kis esélyem van, de ez megint mellékszál. volt, hogy azt gondoltam gyorsan utazni kezdenék, elvégre annyi mindent akartam látni. de kivel mennék? a gyerekeimmel (jelen esetben én írtam le magam, már tényleg nem hiszem, hogy lenne más, bármikor is), jön a válasz. de leginkább azért, mert ha kimért időm lenne hátra, akkor leginkább csak velük szeretnék lenni. aztán jött a gondolat, hogy ilyen esetben azt is tudni akarnám, hogy nélkülem is rendben lesznek. anyagilag is, annyira, amennyire lehet. mert az élethez pénz kell, én meg szeretném, ha jól élnének, már amennyire lehet.
na persze nem ilyen leegyszerűsített a gondolatmenet, de remélem érted.

magyarországon élünk, a mérleg másik oldalán lévő lakás itt soha nem csak "mindössze egy lakás". egyszer talán az lesz, de most még nem az.

nem mellékesen pedig: a döntést csak te hozhatod meg és ha például én azt mondom, gondold meg, akkor is csak barátságból mondom. aztán ha döntöttél, akkor majd jól megtámogatlak benne:)

ui.: megnézettem a lottót, 1.285 forint volt rajta. majdnem...:))

kurva messze van az a hétfő délután 3 óra!!! túl sok idő van addig agyalni, képzelegni és kétségbe esni.

herélt baseball bikák

keresel egy filmet évek óta, reménytelenül. aztán az egyik adó leadja, várod a napot, készítesz egy pohár vörösbort, elkezdődik, te meg ülsz döbbenten és nem akarsz hinni a fülednek. igen, ezt is újra szinkronizálták, sőt az egész fordítás új! és ezzel el is rontották az egész filmet. mert amikor kevin costner nem azt mondja, hogy "hiszek a faszban, a pinában ...", hanem nunikat és kukikat emleget, akkor elveszik az egésznek a varázsát, ízét és valami mázas álszentségbe csomagolják.

a filmemet akarom, nem ezt az álszent szart!!!!

kölyök kórházaban

ma

péntek óta megy kisebbik hasa. aggódom, nagyon. semmi nem akar hatni és az kevéssé vigasztal, h legalább a láza elmúlt. minden reggel azt mondom, na majd ma! ma már rendben lesz minden!

perfect day

a lövöldözésről nekem is írnom kell, arról az egész napról, mert annyira jó volt, hogy az szinte hihetetlen! pedig indulásként anyu kiosztott egy köszönés után valami hónapokkal, évekkel ezelőtt történt dolgok miatt, amiket simán félreértett.

de mindez nem számított, mert fél3tól kitárult az ajtó, én előre léptem kettőt, majd megálltam és hátrálni akartam, mert vaksötét volt. pánik.... , majdnem elöntött, de nagyobbikba kapaszkodtam és mentem előre. kanyar után fény pislákolt, fellélegeztem és indulhatott a játék. a két óra alatt időnként elindult még a pánik a gerincemen, de akkor gyorsan elindultam én is és kerestem valakit akit le lehetett lőni, vagy ha nem, akkor legalább csapattársként védhettük egymást.

pacifista lelkem két óra unatkozásra készült, mikor megvettem a kuponokat. de tudtam, kisebbik ennek nagyon örülne. hát akkor kapja meg születésnapjára.
12 fő, életkor 12től 43ig, épp csak a nagyit hagytuk ki. pirosak a zöldek ellen, 15 perces menetek, az elején még üdítő és popcorn szünetekkel, a végén meg szünet nélküli visszarohanással az utolsó 10 perce. általában a zöldek nyertek, de mit számít ez, a lényeg a kommandózás, a támadás, a megbújás és a kirohanás és a nevetés,  meg a statisztikák közös böngészése a szünetekben.

izzadtan, koszosan, szakadtan és boldogan álltunk össze fényképezkedni a végén.

estére még befigyelt a második kungfu panda és csöppet sem csökkentett a vidámság faktoron. mire elindultunk hazafelé már egyáltalán nem érdekelt a szabadság tér, hidegen hagyott a kiscsillag, csak az számított, hogy mennyire jó napot töltöttem a gyerekeimmel.

fáziskésés

pénteken este küldtem esemest pasira, válasz nem érkezett, ma töröltem a számot.

délután hív, én meg másodpercig azt sem tudom kivel beszélek.

csak pünkösd után érek rá.

esték

az úgy volt, h felmentünk, pontosabban és szerencsére felvitettük - mert én gyalog aztán soha, még lefelé sem, pláne nem sötétben - magunkat a Rekettyés utolsó bulijára. részemről ez egyúttal az első is volt. a Blue dogs már bőven nyomta, páran táncoltak. bent minden asztal foglalt, mi még kint maradtunk egy cigi és az általunk vitt rosé fröccs elfogyasztásának idejére. run ismerőst talált, kicsit beszélgettünk, térerőt vadásztunk - ha már otthon hagytam egyik gyereket másikra rábízva, ráadásul másikkal még fuvaroztattuk is magunkat, akkor legalább érdeklődjek, h meg vannak-e -, majd bevettük magunkat a tánctér szélére. persze egy szám után a banda rögtön szünetet tartott, mialatt mi fröccsöket vételeztünk, majd a folytatásban veszett táncba kezdtünk. ha buliról van szó, akkor a Blue dogs nagyszerű zenekar. a szaxis morcosságát a gitáros szexisége bőven kiegyenlíti.

míg táncolunk pultnál ülő pasi vigyázza korsóink, minden kortynál váltunk pár szót, de ő runra startolna inkább. de mire mozdul, addigra tudást igénylő tánc jön és runt elkapja egy jól táncoló pasi, akiről sajnos első mosolyánál kiderült, hogy fogak terén nem áll a legjobban. 
így maradtam én, táncoltunk, majd elhúzott egy asztalhoz beszélgetni, majd ki és ott csókolóztunk. kérte hívjam majd, mondtam arra ugyan várhat, így nem maradt más választása, elkérte a számom.

lefelé, a már tízpercek óta várakozó autóhoz - benne a fiam - még bodzásztunk kicsit a sötétben és én elég boldog voltam a tökéletes este okán. na ja, ennyi nekem tényleg elég, kis tánc, kis csókok, bókok, aztán mindenki a maga útján.

pasi vasárnap reggel hívott, de én aludtam. annyira meglepett, h visszahívtam, persze nem vett fel. aztán hétfőn hívott, szerdára pedig randit beszéltünk meg. ez nyugtalanított, éjszakai flörtben jó vagyok, de száraz randizásban nem.
azért ott voltam és ő is, ráadásul rendesen öltözve - egy biciklistől ezt nem vártam - jó szagúan.

rómain beszélgettünk, vagy két órát és mire jött a vihar én döntöttem és hazahoztam. nálam volt beszélgetés, bor és szex. jó szex.

hiányérzet nélküli jó éjszakák, reggel pedig hazavittem.

runnal beszélgetve utána szépen felfejtettem miket nem kellett volna mondanom, tettenértem viselkedésem azon pontjait, ahol egyértelműen közvetítem, h nem számítok kapcsolatra, csak alkalmira. talán ezekről kellene leszokni, mondatokat nem mondani és akkor felmerülhetne, h tovább is tart valami.

de az érzéstől, h egy-két este szép és jó, de többet nem szeretnék, mert ez a pasi nem pálya, miként szabaduljak? lemondhat az ember elvárásairól hiányérzet nélkül?
társnak az elvárás elég silány.

hazajössz, már látod, h kisebbiked halál rosszkedvű, sejted, nagyival van a gond. köszönsz, reggelit csinálsz, közben kölyökből kiszeded mi a gond, nyugtatod, el is simulna a dolog, de akkor nagyi bejön és te meghallgatod, h mindannyian utáljátok, különösen te és még a kis kannáját is direkt lerúgtátok - te közben tanakodsz, h miről beszél és azóta sincs fogalmad, melyik az a kis kanna - csöve kilyukadt és most mindenhol dől belőle a víz. egyébként is, mindent pazaroltok, mindent tönkretesztek, a fiaid sem tudnak dolgozni, pedig arra kellene nevelni őket és nem tévézésre, mert mi lesz majd, ha nem lesz semmi és egyébként is, ő segít, de még csak meg sem köszönöd, olyan vagy, mintha nem is ő nevelt volna és még a kiskanna is.

az elején még harcolsz, próbálod karakírozni, direkt lementetek és jól megrugdostátok a kannát, de nem használ. aztán már csak hallgatsz. a monológ folytatódik, de hallgatsz. hallgató emberrel veszekedni sem lehet, így elindul. kifelé még összeveszik kisebbikkel, aki direkt úgy rakta bele a levágott szőlőt a kukába, h más ne férjen bele és neki ezt most ki kellett pakolnia és újra betennie.

te pedig tudod, h ezen az estén nem bízhatod rá kisebbiket, két választás van, vagy viszed magaddal koncertekre, de akkor reggel nincs szolgálat - nem akar menni. mármint szolgálni -, vagy nincs koncert és itthon vagytok. mert nagyi újra hall és ezzel visszatért a rendezkedés, irányítás, mert újra tökéletesen magabiztos. ez utóbbinak te örülnél, ha ennek folyományaként nem te kerülnél megint terítékre.

merénylet után

oké, a hajjal megbarátkoztam, nem fodrász által zselézve már csak szőr a fejen, na de az, hogy tejbegríz helyett marhapörköltet kért nokedlival és uborkasalátával, na az már tényleg túlzás!!!

mindemellé pedig 44es szandált vettünk neki a nyárra. még egy hete sem múlt, hogy 12 lett....

merénylet

az anya elviszi - pillanatokon belül - 12 éves fiát fodrászhoz, majd rémülten figyeli, amint az anya által nyírt gyerekfrizura alól a szakértő kezek elővarázsolják a jóképű pasit.

-10

értékesítő kolléga hátam mögött mószerolt, de főnököm, meg ő főnöke is - úgy tűnik - mellettem áll;
nagy projektet elvesztettem - erre számítottam, már csak igyekszem megtudni a nyerő nevét, meglepetésre nem számítok;
kolléga által elcseszett projekt kezd a fejemre omlani, ő ebből már kivonja magát - fogalmam sincs mint lehetne gyorsan gyógyítani a dolgokat;

de legalább kisebbiket dicséri új osztályfőnöke, sőt, még a humorát is értékeli. mit számít, akkor a többi?

a nagyon ciki duett

mennyire amatőr az a tv, amelyik Balázs Klárival, Dobrády Ákossal és a nem kicsit beszédhibás Kasza Tibivel zsűriztet?!?!?!? Ezek annyira hülyék és amatőrök ehhez a műfajhoz, hogy még egy kis jóízű fikázás, vagy bármi komolyabban vehető észrevétel sem várható tőlük!

szánalmas!